Ne haragudjatok, srácok, de ebben a blogban elsősorban azon játékokat célom bemutatni amikkel anno hajnalig pörgettem és ezáltal az akkori élmény mélyen beleégett agyamban. A Beamrider is egy ilyen gém volt, nemcsak hajnalig hanem hetekig-hónapokig nyomultam vele. Az Activision (igen, az a cég!) írta és gondolom már ki is találtátok, hogy egyszerű kezelhetősége és puritánsága miatt hatott meg. Egy mai nagyáruházak polcairól pár száz forintért megvehető kis kézi videojáték szintjével vetekedhetne hiszen irányítása is nagyon egyszerű volt: jobbra-balra-tüzelés.
Egy sárga űrhajóval nyomultunk egy fekete űrbéli tájon ahol a horizont felé döntött terepet térrácsok szabdalták (mintha egy mátrixban száguldanánk). A játékot nehezítette, hogy mozgásunk (és lövöldözésünk is) kötött volt: a rácsrendszer függőleges (hosszanti) szálain tudtunk ide-oda ugrálni, így lövöldözve szarrá a horizont mögül végtelenül és megállíthatatlanul felénk nyomuló ellenséges űrhajókat. Ezeket az apró bogarakra emlékeztető és különféle alakzatú biszbaszokat űrhajónk orrán ide-oda mozgó ostorszerű lézerekkel lőhettük ki (valamelyik egy lövésre kipurcant, de volt olyan amit több lövéssel lehetett törölni a systemből). Szopatós volt, hogy a pályák fokozatával egyre sűrűbben lőttek ránk az ellenséges ide-oda cikázó űrhajók, de olyan is volt ami mellénk érkezve nem tűnt el, hanem a rácsvonalon ott maradt és szép lassan "csúszott" lefelé s így oldalról nekiütközhettünk értékes életet veszítve.
A pályák végét egy boss űrhajó kilövése zárta, amit speciális -korlátozott számú - rakétával tudtunk kilőni. A boss a horizonton ment végig és kilövését nehezítette, hogy kis apró zöld űrhajók cikáztak el előtte amik úgymond "leszedték" az általunk kilőtt rakétákat.
A játék sikerét és kultuszát mutatja, hogy más számítógépekre is adaptálták - hasonlóan mint a korszak sikeres játékait.
